A szóban forgó kutya már többször megszökött, hiába volt ivartalanítás, hiába volt a kutyaovis képzés. Szerencsére mindig valahogy megkerült. Most azonban nem volt rajta a biléta a telefonszámmal (chip azonban volt már benne).
A kisfiú 10 éves volt, és nagyon-nagyon szerette a kiskutyát. Volt, amikor az ágyában együtt aludtak. Minden állatot így szeretett maga körül, cicát, nyuszit, de a kutyus volt az első, ő került elsőnek a családba.
Hiába volt hirdetés feladás a helyi újságban, plakátozás szerte a városban, facebook megosztások, bejelentések állatvédőknél, a kutyus nem került elő.
A fiú minden áldott este megkérdezte anyukáját (vagy inkább kijelentette): Ugye meglesz Dömi? A válasz igen volt, még hónapok múlva is. Nem szabad elvenni a reményt...
A kisfiú azonban minden este sírt, lefekvés után. Napközben a gondolatai az iskola, barátok, játék körül forgott. Este azonban, amikor már minden és mindenki elcsendesedett, előjöttek az emlékek, az együtt töltött boldog órák. A kisfiú mindannyiszor keserves sírásba kezdett.
Az anyukája végül ezt már nagyon nehezen viselte, és elhozta hozzám.
A megvigasztaláshoz, trauma oldásához ernyős madártejet adtam (az eltűnés időpontjában elsősegély cseppet adtam volna pár napon keresztül). Ahhoz pedig, hogy tovább tudjon lépni az életben diót kapott még. Ekkor már több hónapja nem került meg a kiskutya, a szülők lassan lemondtak róla, a gyermek viszont vigasztalhatatlan volt.
Hatás: végre nem volt minden este sírás (néha-néha azért még igen). Ami nagyon fontos volt, hogy a dolgok átfordultak a fiú fejében. Még mindig fájt neki a kiskutya eltűnése, és hiányzott is neki. Azonban mindig azt mondta, teljes meggyőződéssel, hogy Dömi meglesz, tudja, biztosan tudja.
11 hónap után telefonáltak. Megtalálták, bevitték állatorvoshoz, ott leolvasták a chipet. 30 km-re volt eredeti lakhelyétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése